Prológus

   Egy hideg, borongós téli éjszakán, mikor kint nagy hóvihar uralkodott a tájon, Kovács asszony fáradtan lapozgatta a csecsemőotthon nyilvántartási könyvét. Görbe orrán kerek szemüveg pihent, hosszú, kontyba fogott haja már csak néhány helyen emlékeztette az embereket hajdani fiatalságára. Mélyen barázdált arcán a gondterheltség jelei tükröződtek. Ruhái régiek voltak, és már kopottabbak, mint eredeti állapotukban.

   A meleg színű szobában vidáman pattogott a tűz, mikor a régimódi ingaóra elütötte a tizenegyet. Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Bizonytalan volt az illető, mint egy kismadár, mikor az elé vetett ételt fogadja el egy idegentől. Nagyot sóhajtva felkelt az ügyeletes, majd kinyitotta a régies, kétszárnyú ajtót. Az előbbi bebocsátást kérőnek híre-nyoma sem volt, viszont lent a földön egy kosarat látott.
− Hahó! − kiáltott a messzeségbe a kopogó után, de válasz nem érkezett.
   Óvatosan felvette a nehéz csomagot, majd bevitte a meleg szobába. Visszaült jobb időket is látott hintaszékébe, majd szemügyre vette a csomagot. Lesöpörte róla a havat, utána pedig kibontotta a rózsaszínű takaróból, és látta, hogy egy kislány szunnyad benne. Alig lehetett egy-két hetes. Fehér bőrével, rövid, szőkés színű hajával nagyon aranyos benyomást keltett. Az asszony kivette onnét, s körülnézett kosárkájában, hátha talál benne valamit. Egy szakadt papírt vett észre benne, arra pedig fekete tintával, macskakaparásos írással rávésve egy név: Udai Noémi.

− Szóval te vagy Noémi − nézett a karján édesdeden alvó gyermekre.

   Vissza szerette volna rakni a lányt a kosárba, de ekkor észrevett valamit. Két levelet. Egyet az árvaháznak írtak, egyet pedig a jövevénynek.

    S ugyanazon az éjszakán született egy leánygyermek. A jövevény hegyek közti lakhelyétől távol, egy dombok közti völgyben.